Iskolai bántalmazás - Az én történetem 1.
2:42
Ez nem egy vidám téma, főleg akkor annak nem aki mindezt át élte, de úgy érzem el jött az ideje, hogy egy kicsit meséljek, nekem milyen volt az iskola ebből a szempontból.
A gyerekek kegyetlenek. Ez tény, és ne próbálja nekem meg magyarázni senki, hogy ez nem igaz, mert akkor az hazudik, vagy ő is ilyen gyerek volt. Minden osztályban van egy olyan személy, aki állandóan piszkálja a gyengébbet, vagyis szinte mindenkit, mert neki aztán nem számít semmi. Ő az, akitől mindenki fél és felnéz rá, pedig ennél nagyobb hülyeség talán nincs is a világon. Az ilyen gyerekeknek legtöbbször van egy csapata, akik mindenben követik öt. De vannak a csendes gyilkosok.
Emlékszem, hogy elsőben első nap az én anyukám meg az övé és be jöttek a suliba, és mivel ismertük egymást ők úgy gondolták milyen jó lenne ha együtt ülnénk. Én ellenkeztem, mindent bele adtam, de végül kényszerből muszáj volt mellé ülnöm. Nem olyan sokáig ültem mellette, mert hál istennek ültetés volt. A gondok igazán akkor kezdődtek, amikor elkezdett egyre népszerűbb lenni, és így szépen lassan eltelt magától.
Tisztázzuk, hogy ebben az időszakban én egy nagyon visszahúzódó gyerek voltam. Nagyon nehezen szóltam hozzá másokhoz, és mivel a legtöbb új osztálytársamat nem ismertem, és kellett egy kis idő, amíg feloldódok, így kénytelen voltam vele lenni, ha csak nem akartam egyedül maradni. Abban a tipikus introvertált, extrovertált kapcsolatban álltunk, amivel egy ideig nem is volt baj. Aztán jött a lelki kínzás. Még most is tisztán emlékszem arra, amikor ott álltunk az iskola udvarán, és azt mondta nekem, hogy "gondolkozz el azon, hogy mit tettél". Nos hát hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi, fogalmam sincs, hogy mit tettem vele, és máig se tudom. Mint mondom akkor még nem sok barátom volt, ő meg ezt kb. 2 hétig csinálta. Nem szólt hozzám, került, kibeszélt a többiekkel, aztán egy nap minden visszaállt a normálisba, én minden olyan lett, mint az előtt, én meg hülye fejjel megpróbáltam elfelejteni az egészet.
Van még egy ilyen történet, ami kapcsolódik hozzá. Kb hatodikosok, vagy ötödikesek lehettünk, amikor én hallottam valami pletykát itthon az anyjáról, valami nem igazán jó pletykát, és voltam olyan hülye, hogy elmondtam az egyik osztálytársamnak. Eszembe se jutott, hogy visszajut hozzá, pedig vissza jutott. (Itt szögezzük le, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ebben én is hibás vagyok, de azt amit ő utána velem művelt, azt szerintem senki se érdemli.)
Kezdődött azzal, hogy az egész osztályt ellenem fordította. Még jobban egyedül maradtam. Emlékszem egyik nap az egyik fiú osztálytársam oda jött hozzám valamiért, talán beszélgetni, de az a lány hirtelen megjelent, és azt mondta a fiúnak, jó hangosan, hogy mindenki hallja, hogy "ne beszélj hozzá!". A fiú meg engedelmeskedett. Mindenki engedelmeskedett neki, ő pedig ezt élvezte.
Aztán jött a második menet, amikor elmondta az akkori legjobb barátnőjének az egészet. Na ez az a barátnő, aki alapból nem bírt engem valamiért. Reggelente azzal kezdte a napot, hogy szekált, amiért nem köszöntem neki (nem tudom hogy miért nem tettem, talán dacból), de amikor köszöntem neki, akkor meg azzal piszkált, hogy csámpás vagyok. Tehát mindegy volt, hogy mit teszek mindig talált valamit ellenem.
Viszont ebből van egy pozitív élményem is. Amikor elengedtek én egyenesen az épületbe mentem vissza, és visszaúton találkoztam az egyik barátnőjükkel, aki nem vett részt ebben az egészben. Megállított és megkérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy nem-e bántottak. Ez olyan jól esett, hogy egy kicsit enyhítette azt a lelki kínt, amit ők okoztak nekem.
Aztán végül az a lány elment az iskolából, be a városba tanulni, mert a "menők" ezt csinálták akkor nálunk. És akkor kezdődött más, de azt majd egy másik posztban.
Ha eljutottál idáig, az azt jelenti hogy végig olvastad az egészet, aminek nagyon hálás vagyok. Ha neked is van ilyen történeted, akkor nagyon szívesen meghallgatlak, vagy ha netalán véleményed van ahhoz, ami velem történt.
XOXO,
Blair
8 megjegyzés
Szia! Ezután a bejegyzés után nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Hihetetlen elkeserítő ezeket a történeteket hallgatni, a gyerekek tényleg kegyetlenek tudnak lenni. :( De szerintem az ilyen negatív tapasztalatokból is lehet tanulni, úgyhogy fő a pozitivitás! :) Meg a karma úgyis elvégzi a dolgát! ;)
VálaszTörlésSzia! Igen, ezekből is lehet tanulni. Lehet, hogy most azért vagyok ott, ahol vagyok, mert ők anno ezt tették velem, de lehet hogy nélkülük is eljutottam volna ide. Ez már sose derül ki. Annyi biztos, hogy azóta megtanultam megvédeni magam és másokat is, ha arra van szükség. Erősebb lettem, de attól még nem kívánom senkinek, hogy ilyenek miatt váljon erősebbé.
TörlésÉs igen, a karma hatalmas úr. :D
Hahó!
VálaszTörlésMegvallom, mostanában egyre kevesebbet olvasok blogokat, egyrészt, mert nemigen van olyan, ami érdekel, másrészt meg nem hagy az egyetem (meg írni se nagyon, na mindegy). :D Ezt csak azért osztottam meg, hogy fel tudjam vezetni (bár nem tudom minek) azt, hogy valójában azért akadt meg a szemem a bejegyzéseden, mert érintett vagyok/voltam a témában én is. Meglepően sok embertől hallani hasonló sztorikat egyébként, ami elkeserítő, de számomra valahol kicsit "megnyugtató" is. Mármint kelt bennem egy olyan "nem vagyok egyedül"-féle érzést.
Egyébként én nem tudok a gyerekek gonoszságáról regélni, mert én 16 éves voltam, gimnazista, amikor elkezdődött az egész. Szerintem az már az az időszak, amikor az ember lassan kibújni látszik a "gyerek" megnevezés alól, bár hülye vagyok, hiszen ezt a tapasztalataim alapján több ponton is meg tudnám cáfolni, na mindegy... :D Nekem az illető az első két évben kb nagy barátnőm volt, balhés volt akkor is, és láttam mit csinál másokkal, de hát jóban voltunk, én meg eltekintettem efölött. Egyszerűen mindig kellett neki valaki, akit bánthat, és mindig volt is. Aztán szerelmes lettem, és a kedves párom hatására elkezdtem kifelé botorkálni abból a társaságból (ahogy írtad, a főpicsa, meg a birkák), és nem mellesleg én is elég erős jellem vagyok, amióta az eszemet tudom... Erre egyik barátnőm azt mondta egyszer, hogy "két köcsög nem fér meg egy helyen". :D No lényeg a lényeg, nem tetszett neki, hogy bizonyos dolgokkal nem értettem egyet, és amint feltűnt neki, hogy van saját véleményem, és előszeretettel hangoztatom azt, én lettem a célpont. Az akkori párom a mai napig valami egetrengetően hatalmas barátságot ápol az egyik leányzóval, azt hiszem, ez az akkori helyzetről is sokat elárul. Illetve az osztályban egy darab barátnőm volt, aki kb csak azért volt velem, mert neki sem volt más. Az a szitu jut eszembe, mikor egyik reggel egyedül, az első padban ücsörögve vártam a németóra kezdetét, csak ők voltak az osztályban, meg én, és elcsíptem egy olyan mondatot, hogy "Na, az a retek meg ott ül egyedül".
Közel három évig tartott, amikor is az osztályban mindenki kezdett rájönni, hogy ki keveri itt a szálakat, és amikor úgy tűnt, mindenki elpártol mellőle, odajött hozzám a lány, és bocsánatot kért, és előadta, hogy mennyire reméli, hogy tiszta lappal tudunk kezdeni, mire én nemes egyszerűséggel képen röhögtem. (Nem, nem is volt az olyan egyszerű.)
Valójában nem teljesen igaz, hogy az ilyen dolgok erősebbé tesznek. Mármint nem csak ennyi az egész. Akárki akármit mond, szerintem ami nem öl meg, az bizony fáj. És nekem is baromi sok időbe telt, hogy kitakarítsam azt a rengeteg gyűlöletet a lelkemből, de a dolog mély nyomokat hagyott. Például a mai napig bizalmatlan vagyok, távolságtartó, és sokszor már-már számomra is idegesítően negatív más emberekkel szemben.
Más lettem tőle, ez biztos, s bizonyára erősebb is, de ennek az ára az volt, hogy sok olyan tulajdonságomat hagytam ott a gimiben, amiknek azért hasznát vehettem volna az életben. Karma ide vagy oda, engem nem igazán vígasztal, hogy visszakapja majd az élettől, hiszen az enyémből konkrétan éveket vett el, amiket aztán tényleg senki nem fog visszaadni.
Na de elég a lelkizős részből. :D Nem tudom igazán, hogy jó-e, hogy ennyit pofázok, de talán te is úgy vagy, mint én, és egy kicsit melengeti a lelked, ha valaki hasonló helyzetben leledzik. Szóval elnézést a hosszú kommentért, és ígérem, ezután csendben olvasom majd a folytatást, ha lesz. :D
Hát ezek sajnos mindig hagynak egy sebet, ami vagy begyógyul vagy nem. :( Engem harmadik-negyedik osztály tájékán kezdett el csúfolni egy idősebb srác a haverjaival, mert elálltak a füleim. Aztán egy idő után ráuntak vagy találtak mást, de mindig, amikor megláttam őt, akkor elkezdtem szorongani és féltem, hogy megint beszól és így rettentő nehéz volt az osztálytermen kívülre merészkednem. Ráadásul abban az időben nem is voltak barátaim, úgyhogy az egy elég sz*r időszak volt. És ennek az egésznek az lett az eredménye, hogy így 15 évvel később se szeretek olyan frizurát csinálni, ami látszani engedi a füleimet. Persze nem olyan vészes a helyzet, nem vagyok egy Dumbó, de mégis megmaradt bennem a több éves csúfolás és nem szeretem mutogatni a füleimet... köszönhető annak a seggfejnek! Ha most összetalálkoznánk, biztos felrúgnám. :D
TörlésHaha. :D Én szerencsére ott lyukadtam ki, hogy már nem érdekel, ki mit gondol. Hát, vagyis azt mondom, hogy szerencsére, de azért ez sem mindig jó. Egyébként igen, hogyha meglátnék bárkit, aki annak idején bántott, valószínűleg én is felrúgnám. :D
TörlésSzia!
TörlésÖrülök a hosszú megjegyzésnek, meg annak is hogy elmesélted ezeket.
Nekem annyiban volt szerencsém, hogy miután ez a lány elment, már csak egy évet kellett kibírnom úgy hogy bántottak, aztán összebarátkoztam egy lánnyal, aki a helyett, hogy bántott volna inkább segített és esküszöm még az osztály hangulata is jobb lett.
Szia!
VálaszTörlésNagyon sajnálom,hogy neked átkellett élned ezt. Sajnos tudom milyen érzés. Átéltem. Évekig bántották volna,hogy wc-be zárták ,bicikliket eldobták. Csúfolták,kiközösítettek. Én hallássérült vagyok ,és emiatt is nagyon nehéz volt nekem az általános iskola.
Nekem máig nincsenek barátaim. Félek kimozdulni,meg nyílni. Ha netán sikerül sajnos vissza is élnek vele. Nem értik a helyzetemet. Bárcsak azt mondhatnám,hogy idővel a gyerekek megváltoznak. De nem tudok ilyet mondani.
Szia!
TörlésEz a baj ezzel a mai világgal. (tudom, hogy hülyén hangzik, de igaz :D ) A helyett, hogy segítenének a másiknak, inkább csak bántják. Viszont az a baj, hogy ezzel nem igazán lehet mit kezdeni, mert ennek soha nem lesz vége. Bele van építve a genetikánkba.