Hurricane

Ez nem egy vidám téma, főleg akkor annak nem aki mindezt át élte, de úgy érzem el jött az ideje, hogy egy kicsit meséljek, nekem milyen volt az iskola ebből a szempontból.

A gyerekek kegyetlenek. Ez tény, és ne próbálja nekem meg magyarázni senki, hogy ez nem igaz, mert akkor az hazudik, vagy ő is ilyen gyerek volt. Minden osztályban van egy olyan személy, aki állandóan piszkálja a gyengébbet, vagyis szinte mindenkit, mert neki aztán nem számít semmi. Ő az, akitől mindenki fél és felnéz rá, pedig ennél nagyobb hülyeség talán nincs is a világon. Az ilyen gyerekeknek legtöbbször van egy csapata, akik mindenben követik öt. De vannak a csendes gyilkosok.

Én ennek a kettőnek a kereszteződésével találkoztam anno még általánosban. Volt egy lány, akivel oviba is együtt jártunk, egy faluban laktunk, a szüleink ismerték egymást. Általában kedves volt mindenkivel, de ha akart valamit, vagy valami nem tetszett neki akkor kegyetlen volt. Igen ezek kemény szavak. Az akkori énem így látta az egészet, és egy kicsit még mindig egyet értek ezzel.

Emlékszem, hogy elsőben első nap az én anyukám meg az övé és be jöttek a suliba, és mivel ismertük egymást ők úgy gondolták milyen jó lenne ha együtt ülnénk. Én ellenkeztem, mindent bele adtam, de végül kényszerből muszáj volt mellé ülnöm. Nem olyan sokáig ültem mellette, mert hál istennek ültetés volt. A gondok igazán akkor kezdődtek, amikor elkezdett egyre népszerűbb lenni, és így szépen lassan eltelt magától.

Tisztázzuk, hogy ebben az időszakban én egy nagyon visszahúzódó gyerek voltam. Nagyon nehezen szóltam hozzá másokhoz, és mivel a legtöbb új osztálytársamat nem ismertem, és kellett egy kis idő, amíg feloldódok, így kénytelen voltam vele lenni, ha csak nem akartam egyedül maradni. Abban a tipikus introvertált, extrovertált kapcsolatban álltunk, amivel egy ideig nem is volt baj. Aztán jött a lelki kínzás. Még most is tisztán emlékszem arra, amikor ott álltunk az iskola udvarán, és azt mondta nekem, hogy "gondolkozz el azon, hogy mit tettél". Nos hát hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi, fogalmam sincs, hogy mit tettem vele, és máig se tudom. Mint mondom akkor még nem sok barátom volt, ő meg ezt kb. 2 hétig csinálta. Nem szólt hozzám, került, kibeszélt a többiekkel, aztán egy nap minden visszaállt a normálisba, én minden olyan lett, mint az előtt, én meg hülye fejjel megpróbáltam elfelejteni az egészet.

Van még egy ilyen történet, ami kapcsolódik hozzá. Kb hatodikosok, vagy ötödikesek lehettünk, amikor én hallottam valami pletykát itthon az anyjáról, valami nem igazán jó pletykát, és voltam olyan hülye, hogy elmondtam az egyik osztálytársamnak. Eszembe se jutott, hogy visszajut hozzá, pedig vissza jutott. (Itt szögezzük le, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ebben én is hibás vagyok, de azt amit ő utána velem művelt, azt szerintem senki se érdemli.)

Kezdődött azzal, hogy az egész osztályt ellenem fordította. Még jobban egyedül maradtam. Emlékszem egyik nap az egyik fiú osztálytársam oda jött hozzám valamiért, talán beszélgetni, de az a lány hirtelen megjelent, és azt mondta a fiúnak, jó hangosan, hogy mindenki hallja, hogy "ne beszélj hozzá!". A fiú meg engedelmeskedett. Mindenki engedelmeskedett neki, ő pedig ezt élvezte.

Aztán jött a második menet, amikor elmondta az akkori legjobb barátnőjének az egészet. Na ez az a barátnő, aki alapból nem bírt engem valamiért. Reggelente azzal kezdte a napot, hogy szekált, amiért nem köszöntem neki (nem tudom hogy miért nem tettem, talán dacból), de amikor köszöntem neki, akkor meg azzal piszkált, hogy csámpás vagyok. Tehát mindegy volt, hogy mit teszek mindig talált valamit ellenem.

Na és akkor jött ez az egész, ami még jobban ürügyet adott ahhoz, hogy piszkáljon. Egyik nap eldöntötték, hogy megvernek. Összehívta a bandáját, és az iskola udvar végénél körbe álltak. Fizikailag végül nem bántottak, csak lelkileg. Nem tudom már, hogy pontosan miket mondtak nekem, csak az rémlik, hogy majdnem futva hagytam ott őket, amikor végre elengedtek.

Viszont ebből van egy pozitív élményem is. Amikor elengedtek én egyenesen az épületbe mentem vissza, és visszaúton találkoztam az egyik barátnőjükkel, aki nem vett részt ebben az egészben. Megállított és megkérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy nem-e bántottak. Ez olyan jól esett, hogy egy kicsit enyhítette azt a lelki kínt, amit ők okoztak nekem.

Aztán végül az a lány elment az iskolából, be a városba tanulni, mert a "menők" ezt csinálták akkor nálunk. És akkor kezdődött más, de azt majd egy másik posztban.

Ha eljutottál idáig, az azt jelenti hogy végig olvastad az egészet, aminek nagyon hálás vagyok. Ha neked is van ilyen történeted, akkor nagyon szívesen meghallgatlak, vagy ha netalán véleményed van ahhoz, ami velem történt.