Hurricane

Hát igen így húsz évesen, az iskola befejezte után (khm.. pótvizsga) itt az ideje munkát keresni, mert hát kell a money, emberek. Sok volt osztálytársamtól hallottam, hogy ő biztos nem fog dolgozni a nyáron, ki fogja élvezni az utolsó szabad időt. Hát jó nekik, hogy megtehetik, én nem vagyok ilyen szerencsés.

Így hogy már több mint egy hónapja dolgozok ugyanott, azt hiszem ideje leírni, hogy milyen volt először "rendes" munkában dolgozni. Diákmunkában már dolgoztam korábban, és el kell mondanom, hogy van a kettő között különbség. Főleg, hogy diákmunkában teljesen mást csináltam, mint amit most.

A legnagyobb különbség az volt, hogy diákmunkában, ha előző nap úgy döntöttél, hogy másnap mégse akarsz menni dolgozni, csak felhívod a közvetítőt, és lemondod. Persze nem örülnek neki, mert egy nap alatt nehéz keresni valakit, aki helyettesít, de nem tehettek semmit. Viszont itt nincs ilyen. Muszáj menni, vagy pápá munka, és kereshetsz megint valamit, ami megfelel neked, és te is megfelelsz erre a munka.

Megfelelés. Ez a második olyan dolog, ami egy kicsit fura volt. Meg kellett felelnem erre a munkára, és ez az állásinterjúval kezdődött. Ráparáztam az egészre, hogy miket fognak kérdezni, és én miket fogok mondani. Tudni illik, hogy stressz helyzetben elkezdek dadogni, és nem jut eszembe semmi. Gondolom mint a legtöbb ember. Aztán mikor vége volt az egésznek rájöttem, hogy teljesen felesleges ennyire izgulni, mert ahogy anya szokta mondani, "nem fognak megenni". Nem sokat kérdeztek, leginkább elmondták, hogy ők mit tudnak nekem nyújtani. Fizetés, utazás, ilyenek. El kell mondanom, hogy én nagyon igyekeztem mindent megjegyezni, de nem mindent sikerült, a legtöbbet később vissza kellett kérdezni.

Aztán hazamentem, és mindenhova cipeltem magammal a telefonomat, mert azt mondták, hogy fel fognak hívni, mert még van egy valaki, akit még behívtak. Na aztán amikor felhívtak (persze a megadott időponton túl), és elmondtak, hogy felvettek nagyon boldog lettem, aztán jött a stressz, ami még máig se múlt el teljesen.

Elkezdtem idegeskedni, hogy vajon akkor én most tényleg jó leszek erre a munkára? Mi lesz ha elszúrok valamit? Csak a szokásos.

Azzal nyugtattam magam, hogy nem leszek egyedül, legalábbis az elején, most már egyedül vagyok. Voltak olyan napok, amikor gyomorgörccsel mentem dolgozni, de volt olyan, amikor boldogan. Ez azt hiszem attól is függött, hogy mennyit aludtam. Először minden olyan bonyolultnak tűnt. Meg kellett tanulnom kezelni a rendszert, meg kellett tanulnom mindent azokról a termékekről, amiket árulunk. Mindent, és ez így előszörre sokak tűnt, és még se tudok mindent. És nem is várom el ezt magamtól, és remélem mások se.

És a legvégére hagytam azt, amitől nagyon féltem az elején, és lehet hogy ez nagyon nagy hülyeségnek fog tűnni, de féltem a telefontól. Előtte is, ha nekem kellett felhívnom valakit, majdhogynem hiszti rohamot kaptam. Szabályosan rettegtem attól, hogy nekem kelljen telefonálni, és itt ennél a munkánál muszáj. Ha nem tudok valamit, akkor fel kell hívnom valakit, ha úgy van, akkor vevőket kell felhívnom, és ők is hívnak engem. Egy idő után enyhült ez a félelem, de még mindig bennem van, ha megszólal a telefon. Egyszerűen csak félek tőle. Ez van. Lehet, hogy ez soha nem fog elmúlni, csak enyhülni, de lehet, hogy egy idő után azt fogom észrevenni, hogy nincs már többé.

Összegzésként még annyit, hogy egyébként nem kell félni. Persze ezt hiába mondom, mindenki fél. Ez természetes. Rengeteg olyan emberrel fogtok találkozni az életetek során, akit nagyon utálni fogtok, de olyan emberekkel is, akiket viszont bírni fogtok. Rájuk kell koncentrálni. Próbáljátok meg mindenben a szépet látni, még akkor is, ha ez lehetetlen.

Képzeljétek ide a sablon szöveget, mivel halvány lila gőzöm sincs, hogy mit írjak, de tényleg.
A blogon lesz minden, amihez éppen kedvem van, vagy semmi, mert nincs semmihez se kedvem. Ki tudja? Talán csak ez az egyetlen bejegyzés lesz.